Van, amikor egy apró szikra gyullad meg bennünk.
Ott mélyen, az agyunk legrejtettebb zugában.
Egy gondolat… alig észrevehető, de nem múlik el.
Ott mélyen, az agyunk legrejtettebb zugában.
Egy gondolat… alig észrevehető, de nem múlik el.
Bújkál a mindennapi feladatok mögött.
Eltemetik a kötelezettségek,
eltakarják a "muszájok" és a "kell"-ek.
Eltemetik a kötelezettségek,
eltakarják a "muszájok" és a "kell"-ek.
Nem beszélünk róla.
Sőt, még magunknak is csak suttogva merjük kimondani.
Sőt, még magunknak is csak suttogva merjük kimondani.
Mert ez a szikra rólunk szól.
Arról, hogy szeretnénk valami mást.
Valamit, amit még soha nem tettünk.
Arról, hogy szeretnénk valami mást.
Valamit, amit még soha nem tettünk.
Szexinek, vonzónak érezni magunkat.
Felrúgni a szabályokat.
Túllépni a saját határainkon.
Úgy látni magunkat, ahogy még soha.
Felrúgni a szabályokat.
Túllépni a saját határainkon.
Úgy látni magunkat, ahogy még soha.
De gyakran nem csak a félelmeink tartanak vissza.
Hanem a társadalmi elvárások. Az előítéletek.
Az a hang, ami azt súgja: "ilyet nem illik."
Hanem a társadalmi elvárások. Az előítéletek.
Az a hang, ami azt súgja: "ilyet nem illik."
Pedig ez a vágy mélyen emberi.
Szabadnak lenni. Önmaga lenni.
Megélni egy pillanatot, ami csak rólunk szól.
Szabadnak lenni. Önmaga lenni.
Megélni egy pillanatot, ami csak rólunk szól.
És mindezt biztonságban.
Megőrizve az inkognitónkat.
Úgy, hogy ez örökre a mi titkunk maradjon.
Megőrizve az inkognitónkat.
Úgy, hogy ez örökre a mi titkunk maradjon.
Ez az én feladatom. Ez a küldetésem fotósként.
Lerombolni a korlátokat. Eloszlatni a félelmeket.
Segíteni, hogy megvalósítsd azt, amit eddig csak elképzelni mertél.
Lerombolni a korlátokat. Eloszlatni a félelmeket.
Segíteni, hogy megvalósítsd azt, amit eddig csak elképzelni mertél.
Szabadon. Bátran. Önmagadként.