Fotós vagyok.
Fényképezek – embereket, arcokat, testeket, pillanatokat.
Sokszor nőket, és sokszor ruha nélkül.
Mert hiszek benne, hogy a világ egyik legcsodálatosabb teremtménye maga az ember.
Semmi sem fogható a szépségéhez.
A tökéletlenségéhez, az esendőségéhez, a sebezhetőségében rejlő varázshoz.
Tudom, hogy a képeimmel nem csupán vizuális örömöt adok.
Nem csak esztétikát, nem csak szépséget a szemnek.
Hanem valami sokkal mélyebbet:
mentális támaszt, megerősítést, egyfajta belső tükröt,
ami segít felismerni és elfogadni a saját értéküket, szépségüket, önmagukat.
Számtalanszor születnek bennem ötletek –
van, amikor könnyen, magától értetődően,
és van, amikor hosszú, nehéz vajúdás után.
Van, ami egyszerre tűnik furcsának és csodálatosnak.
Mégis: mindegyik mögött ott van a vágy, hogy adjak valamit,
valami igazat, valami emberit.
De soha nem lennék képes minderre egyedül.
Minden esetben van valaki, akire számíthatok.
Aki mellettem áll, amikor kételkedem.
Aki támogat, amikor elakadok.
Aki türelmes, amikor csak keresem a megfelelő fényt, az igaz pillanatot.
Ő nemcsak elfogadja a munkámat –
meg is érti, átlátja, látja mögötte az értelmet és a lelket.
Ő az, akitől talán gyakrabban kérdezik, mint tőlem:
hogyan viseli, hogy gyakran fotózom aktot, fehérneműt, meztelenséget?
A válasz egyszerűbb, mint gondolnák:
a kapcsolatunk őszinte, nagyon mély és nagyon bizalmas.
Egy olyan alap, amire minden épülhet.
Ami valójában nem is különleges, hiszen így kellene lennie minden kapcsolatnak.
De mégis: nekünk ez a mi titkunk, a mi erőnk.
Köszönöm neki.
Nélküle nem menne, semmi sem.
Tudom, hogy nem vár érte köszönetet –
de én mégis végtelenül hálás vagyok.
Mert nemcsak a szerelmem,
nemcsak a párom és a feleségem –
hanem ő a múzsám is.
⸻
„A fényképezés nem arról szól, hogy megörökítjük, amit látunk, hanem arról, hogy láthatóvá tesszük, amit érzünk.”
(Anonim)