Hányszor bántalmazzuk önmagunkat életünk során?
Nem mást.
Magunkat!
A belső hanggal, ami azt mondja:
„Semmire sem vagyok jó.”
„Én mindig mindent elrontok.”
Amikor megalázzuk magunkat mások előtt – vagy csendben, belül.
Amikor bűntudatot tartunk fenn akkor is, amikor nem indokolt.
Amikor elszabotáljuk a saját lehetőségeinket.
Amikor benne maradunk kapcsolatokban, ahol rendszeresen bántanak.
Amikor a saját szükségleteinket ignoráljuk.
Amikor büntetjük magunkat – munkával, megvonással, alvásmegvonással.
Ez is önbántalmazás!
Van, aki enyhébb formában éli meg.
És vannak, akiknél ez odáig fajul, hogy kórházba kerülnek – vagy akár az életüket is elveszítik.
Én nem vagyok szakember, nem adok, és nem is adhatok terápiás tanácsot.
De azt feltehetem a kérdést:
Van-e ezek közül olyan minta, ami ismerős?
Csinálod-e ezeket magaddal?
Hasonlóan érzel?
Volt már ilyen érzésed?
Fotográfusként hiszem, hogy óriási hatásom lehet!
Nem terapeutaként.
Hanem térteremtőként!
Az önbántalmazás egyik gyökere a kontrollvesztettség.
Egy fotózás viszont lehet kontrollélmény.
Egy biztonságos, diszkrét, ítélkezés mentes térben, ahol a kontroll visszakerül hozzád.
Ahol Te döntesz a testedről, a határaidról, a történetedről!
Lehetőség arra, hogy:
a tested története ne szégyen legyen, hanem méltóság
a hegek ne szenzációként, hanem természetes jelenlétként létezzenek
az árnyék ne rejtekhely legyen, hanem karakter
Nem a fájdalmat esztétizálni.
Nem romantizálni a sebeket.
Hanem teret adni az erőnek, a jelenlétnek, az igazságnak.
Nem csak azt mondani: „Gyönyörű vagy.”
Hanem azt is:
„Erős vagy.”
„Van tartásod.”
„Ez a tekintet őszinte.”
Sokszor nem a test szorul gyógyításra, hanem az önmagunkról alkotott kép.
Hiszem, hogy a fotográfia képes ezt a belső képet átírni.
Ha valaha érezted, hogy túl kemény vagy magadhoz…
Talán itt az ideje, hogy más szemmel lásd önmagad.
Ha ehhez egy biztonságos, alkotó térre van szükséged – én ebben tudok jelen lenni.
Nem mást.
Magunkat!
A belső hanggal, ami azt mondja:
„Semmire sem vagyok jó.”
„Én mindig mindent elrontok.”
Amikor megalázzuk magunkat mások előtt – vagy csendben, belül.
Amikor bűntudatot tartunk fenn akkor is, amikor nem indokolt.
Amikor elszabotáljuk a saját lehetőségeinket.
Amikor benne maradunk kapcsolatokban, ahol rendszeresen bántanak.
Amikor a saját szükségleteinket ignoráljuk.
Amikor büntetjük magunkat – munkával, megvonással, alvásmegvonással.
Ez is önbántalmazás!
Van, aki enyhébb formában éli meg.
És vannak, akiknél ez odáig fajul, hogy kórházba kerülnek – vagy akár az életüket is elveszítik.
Én nem vagyok szakember, nem adok, és nem is adhatok terápiás tanácsot.
De azt feltehetem a kérdést:
Van-e ezek közül olyan minta, ami ismerős?
Csinálod-e ezeket magaddal?
Hasonlóan érzel?
Volt már ilyen érzésed?
Fotográfusként hiszem, hogy óriási hatásom lehet!
Nem terapeutaként.
Hanem térteremtőként!
Az önbántalmazás egyik gyökere a kontrollvesztettség.
Egy fotózás viszont lehet kontrollélmény.
Egy biztonságos, diszkrét, ítélkezés mentes térben, ahol a kontroll visszakerül hozzád.
Ahol Te döntesz a testedről, a határaidról, a történetedről!
Lehetőség arra, hogy:
a tested története ne szégyen legyen, hanem méltóság
a hegek ne szenzációként, hanem természetes jelenlétként létezzenek
az árnyék ne rejtekhely legyen, hanem karakter
Nem a fájdalmat esztétizálni.
Nem romantizálni a sebeket.
Hanem teret adni az erőnek, a jelenlétnek, az igazságnak.
Nem csak azt mondani: „Gyönyörű vagy.”
Hanem azt is:
„Erős vagy.”
„Van tartásod.”
„Ez a tekintet őszinte.”
Sokszor nem a test szorul gyógyításra, hanem az önmagunkról alkotott kép.
Hiszem, hogy a fotográfia képes ezt a belső képet átírni.
Ha valaha érezted, hogy túl kemény vagy magadhoz…
Talán itt az ideje, hogy más szemmel lásd önmagad.
Ha ehhez egy biztonságos, alkotó térre van szükséged – én ebben tudok jelen lenni.