Sok meztelen nőt fotóztam már.
Testeket, amelyek megmutatták magukat – nemcsak bőrben, hanem bizalomban is.
Testeket, amelyek megmutatták magukat – nemcsak bőrben, hanem bizalomban is.
Sokak számára ez a kitárulkozás a legmélyebb intimitás határát súrolja. Számomra azonban a test nem botrány, nem provokáció, nem titok.
A test egyszerűen van. Ugyanúgy része az embernek, mint az arca, a keze vagy az orra íve. Fotográfiai értelemben nincs különbség köztük: mind forma, mind fény, mind történet.
Gyakran kérdezik – többnyire férfiak –, hogy mindez nem hat-e rám szexuálisan.
Hogy nem izgat-e a meztelenség. A válaszom őszinte és egyértelmű: nem. Egyáltalán nem.
A test önmagában sem több, sem kevesebb. Az erotika nem a meztelenségben lakik, hanem az emberben. Ha nincs mögötte érzés, vágy, belső rezdülés, akkor a test csupán jelenlét. Csendes. Semleges.
Megkérdezték már azt is, mi volt a legerotikusabb pillanat, amit fotózás közben valaha láttam. És a válaszom mindig meglepő: annak semmi köze nem volt a meztelenséghez.
Egy hosszú fotózás végén történt. A modell addigra már elengedett minden feszültséget. Megkértem, hunyja be a szemét, és idézze fel élete legjobb szexuális élményét. Nem mozdulatokat kértem. Nem pózt. Csak emlékezést.
Azt mondtam neki: engedd, hogy az érzés vezessen, és tedd azt, amit a tested magától kíván.
Én csak jelen leszek.
Csukott szemmel, szinte időtlen lassúsággal a mutatóujjával elmázolta a vörös rúzst az arcán. A nyelve hegye finoman hozzáért az ujjbegyéhez. Semmi több. És mégis…
ebben az egyetlen mozdulatban több erotika volt, mint bármilyen lemeztelenített testben.
Nem a bőr volt fedetlen, hanem az emlék. A vágy. Az a belső tér, amit nem lehet levetkőztetni, csak megmutatni.
A fotográfus feladata érzéseket rögzíteni. Örömöt. Szeretetet. Szomorúságot. Törékenységet. Erőt.
És mégis, a vágy valahogy tabuvá vált.
És mégis, a vágy valahogy tabuvá vált.
Erkölcstelennek bélyegezték. Összemosták a pornóval.
Elutasították.
Pedig a vágy nem más, mint érzés. Talán az egyik legerősebb mind közül. De biztosan a legizgalmasabb. Ugyanolyan emberi, mint a nevetés vagy a könnyek csendje.
A következő évben az egyik legfontosabb célom, hogy ezt az érzést – a vágyat – képpé formáljam.
Nem harsányan. Nem öncélúan. Hanem őszintén, finoman, mélyen emberien.
Ehhez pedig alkotótársakat keresek.
Modelleket, akik mernek érezni.
Embereket, akik nem félnek attól, amit a vágy megmutat róluk.
És társakat, akik hisznek abban, hogy az erotika nem botrány, hanem művészet.
Modelleket, akik mernek érezni.
Embereket, akik nem félnek attól, amit a vágy megmutat róluk.
És társakat, akik hisznek abban, hogy az erotika nem botrány, hanem művészet.