A szex, a szexualitás, a vágy, a fétis és a tabu nem önmagukban születtek bűnnek. Azzá tették őket.
És nem véletlenül.
A történelem során a szexualitás – különösen a női szexualitás – az egyik legerősebb eszköze volt az elnyomásnak. Nem bilincsek kellettek hozzá, hanem szavak: erkölcstelen, tisztátalan, szégyenletes, bűnös. Ezek nem leíró kifejezések voltak, hanem fegyelmező eszközök.
Egy nőnek nem lehettek vágyai.
Ha mégis voltak, azokat tagadnia kellett.
Ha élvezte a szexet, az romlottság volt.
Ha beszélt róla, az szégyen.
Ha kezdeményezett, az veszélyes.
A nő teste nem a sajátja volt, hanem:
– a családé
– az egyházé
– az államé
– a férfiaké
– az erkölcs nevében bárkié, csak nem az övé
A szexualitás nem azért lett tabu, mert veszélyes –
hanem mert felszabadító.
És most itt vagyunk a 21. században. 2026 van.
Technológia, szabadság, látszólagos egyenlőség.
De a mélyben ugyanaz a reflex működik:
a női vágy még mindig gyanús.
A női élvezet még mindig kényelmetlen.
A női döntés a testéről még mindig vitatéma.
Miért?
Mert ezek a dogmák nem felszínesek, hanem generációkon át öröklődő, belsővé tett szabályok.
Nemcsak intézményekben élnek tovább, hanem tekintetekben, megjegyzésekben, belső szégyenben.
Abban a hangban, ami azt súgja: „ezt nem illik akarni”.
A valódi szabadság ott kezdődik, ahol a nő:
– nem magyarázkodik a vágyai miatt
– nem kér engedélyt az élvezetre
– nem érzi magát kevesebbnek azért, mert akar
– nem válik tárggyá, de nem is kell „szentté” válnia
Minden embernek joga van a saját testéhez.
Minden nőnek joga van a saját vágyaihoz.
És senkinek nincs joga ezt elvitatni, szabályozni, minősíteni vagy megszégyeníteni.
A szexualitás nem erkölcsi kérdés.
A vágy nem bűn.
Az élvezet nem kiváltság.
A tabu nem a testben van –
a hatalom van benne.
És amíg erről nem beszélünk nyíltan, őszintén, félelem nélkül, addig a csend maga lesz az elnyomás.
A legszomorúbb és legelkeserítőbb az egészben az, hogy ezek az elnyomások már nemcsak kívülről működnek.
Olyan mélyen kódolódtak a társadalomba – és magukba a nőkbe is –, hogy sokan már elhiszik őket.
Nem kell többé tiltani, büntetni, megfélemlíteni.
A rendszer elvégezte a dolgát.
A nő saját maga előtt is elkezdi szégyellni a vágyait.
Megkérdőjelezi, hogy „szabad-e” akarnia.
Bűntudatot érez az élvezet miatt.
Magát figyeli, magát korlátozza, magát béklyózza meg.
A külső elnyomás belső hanggá vált.
Ez az igazi győzelem egy elnyomó rendszer számára:
amikor már nem kell jelen lennie,
mert az áldozat magát fegyelmezi tovább.
Így válik a tabu önfenntartóvá.
Így öröklődik tovább generációról generációra.
Anyáról lányra, mondatokban, félrenézésekben, hallgatásban.
És ezért nem elég azt mondani, hogy „ma már szabadabb világban élünk”.
Mert a szabadság nem ott kezdődik, hogy megengedett valami,
hanem ott, hogy belsőleg is megélhető.
A valódi felszabadulás akkor történik meg, amikor a nő:
– felismeri, hogy a szégyen nem belőle fakad
– megérti, hogy a vágy nem hiba, hanem erő
– visszaveszi a testét, a döntéseit, az élvezethez való jogát
Ez nem lázadás.
Ez visszatérés önmagához.
És amíg egyetlen nő is úgy él, hogy a saját vágyaitól fél, addig ez a történet nem múlt idő.
Csak elhallgatott jelen.