Önmagam megtalálása – egy úton a művészet felé
Sokan, akik régebb óta ismernek, tudják, hogy felnőtt életem nagyobb részében nem sok közöm volt a művészethez, legalábbis nem aktív alkotóként. Pedig a művészet mindig is közel állt hozzám – magánemberként szerettem a képzőművészet szinte minden formáját, és úgy érzem, alapvető szinten sikerült is valamiféle jártasságot szereznem benne.
A munkám viszont sokáig egészen más irányba vitt: sokkal földhözragadtabb dolgokkal foglalkoztam, és bár nem éreztem magam rosszul benne, valahol mélyen mindig motoszkált bennem az érzés, hogy nem ott vagyok, ahol igazán lennem kellene.
Aztán egy ponton – egyfajta huszárvágással – mindent a feje tetejére állítottam, és elindultam egy úton, amelynek célja az volt, hogy megtaláljam magamban azt, amit eddig nem tudtam felszínre hozni. Ez persze nem ment egyik napról a másikra. Nehéz, olykor fájdalmas, sokszor bizonytalan lépésekkel haladtam, de tudtam: csak így juthatok el oda, ahol igazán önmagam lehetek.
Rájöttem, hogy az ember a legcsodálatosabb teremtmény a világon – így számomra természetes volt, hogy a fotográfiában az emberek ábrázolása vált központivá. Szeretek szembemenni az árral, ledönteni a falakat, és megmutatni az embereknek, milyen szépek valójában. Mert igen, sokan csak a hibáikat látják, én viszont azt szeretem megmutatni, ami valódi és értékes bennük.
Tisztában vagyok vele, hogy sokszor megosztók a képeim. Tudom, hogy néha van bennük egy kis szemtelenség, provokáció vagy polgárpukkasztás. De úgy gondolom, muszáj lázadnunk a szürkeség ellen. A mai világ szerencsére lehetőséget ad arra, hogy kilépjünk a sablonokból, és merjünk valódi önmagunk lenni – ezt az utat szeretném megmutatni azoknak is, akik velem dolgoznak, akik partnereim egy-egy fotózásban, közös alkotásban.
Hosszú utat jártam be idáig. Ennek egy része látható volt mások számára, de a java bennem zajlott, a lelkem mélyén. És bár ez a folyamat talán soha nem ér véget, mostanra világosan látom, merre szeretnék haladni. Ha úgy tetszik, az életem harmadik harmadában végre az lehetek, aki mindig is lenni akartam – és ebben szeretnék kiteljesedni.
Mindenkit csak biztatni tudok: merjetek önmagatok lenni! Ne akarjatok beolvadni a tömegbe, ne akarjatok hasonlítani olyan emberekre, akiket csak képeken láttatok. Ne hagyjátok, hogy mások határozzák meg, milyen utat járjatok be, vagy hogy elnyomják a bennetek rejlő egyediséget, ötleteket, vágyakat és boldogságot.
Természetesen ehhez az úthoz nem lettem volna elég egyedül. Hálával tartozom a feleségemnek, aki lehetővé tette, hogy önmagam lehessek. Aki mindig támogatott, hitt bennem, és akinek a szeretete és jelenléte nélkül nem tudnék teljes emberként létezni. Az ő támogatása nélkül nem lennék képes alkotni – és lehet, hogy létezni sem tudnék ilyen formában.
Ezúton is köszönöm neki, hogy van nekem.