Csodálatosak vagyunk – ezt szeretjük mondani magunkról.
Szépen hangzik.
Kényelmes.
Simogatja az egót.
De ha egy kicsit őszintébbek vagyunk, akkor inkább azt kellene mondanunk: kurva bonyolultak vagyunk.
Mint a hagyma.
Rétegek.
Vastag, egymásra tapadt, büdös kis rétegek.
A legkülső az, amit mutatsz: a mosoly, a „jól vagyok”, a kedvesség, az udvariasság.
Az a verziód, amit mások könnyen lenyelnek. Ez az, amit mindenki ismer.
Ez az, amit eladsz magadból.
Aztán ha valaki közelebb jön – és nem fut el időben –, elkezd hántani.
Lejön a következő réteg.
Ott már nem vagy annyira szép.
Ott már van bizonytalanság.
Ott már vannak apró hazugságok. Ott már nem vagy mindig kedves.
Néha önző vagy.
Néha számító.
Néha kicsinyes.
És ha még tovább megy…
Na ott kezdődik az, amitől igazán félsz.
Ott már nincs póz. Nincs filter. Ott van a nyers anyag.
Az ösztön.
A sötét.
A düh.
Az irigység.
Az a pillanat, amikor más bukásának egy kicsit örülsz.
Amikor nem vagy jó ember. Amikor rohadtul nem. És igen, csíp. Mint a hagyma.
Minél beljebb mész, annál jobban mar.
A szemed könnyezik, az agyad tiltakozik, és legszívesebben visszaraknád az egészet a polcra, hogy „jó ez így, nem kell mélyebbre menni”.
De az igazság az, hogy ott lent van minden.
A vágy.
A szégyen.
A kontrollálatlan gondolatok. A
z a rész, amit senkinek nem mutatsz. Még magadnak sem szívesen.
És itt jön a legnagyobb hazugság: „Én ilyeneket nem érzek.”
Dehogynem.
Mindenki érzi.
Mindenki képes gyűlölni. Mindenki képes irigykedni. Mindenki képes rombolni.
Ugyanúgy, ahogy szeretni is.
Ugyanúgy, ahogy építeni is.
Ez nem hiba.
Ez az ember.
A probléma nem az, hogy ezek benned vannak. Hanem az, hogy letagadod őket.
Hogy úgy teszel, mintha nem léteznének.
Mert akkor nem tudod őket irányítani.
Akkor ők irányítanak téged – csendben, a háttérben.
Aki nem meri lehántani a saját rétegeit, az egész életében a felszínen marad.
Szép, steril, üres.
Aki viszont lemegy… Az látni fogja a mocskot is. És amikor leérsz oda – na az az igazi kezdőpont.
Nem a motivációs idézeteknél.
Nem a „pozitív gondolkodj és minden jó lesz” szarságnál.
Hanem ott, ahol végre nem hazudsz magadnak.
Onnan tudsz építkezni.
Onnan tudsz valóban változni.
Onnan tudsz önmagadhoz nyúlni, nem csak a kirakatodhoz.
Mert ha nem mész le a hagyma legközepéig, akkor nem fejlődsz. Csak vastagítod a héjat. Szép szavakkal. Tudatosnak hangzó mondatokkal.
Önfejlesztésnek álcázott önámítással.
És ezt kurvára szereti a világ.
Mert eladható.
A toxikus pozitivitás jól fogy.
Könnyen emészthető.
Nem fáj.
Nem kér számon.
Nem kényszerít szembenézésre.
Csak simogat, hogy „jó vagy így, ne nézz oda”. Mert az igazság nem szexi.
Az igazság fáj. Az igazság az, hogy le kell menned a saját sötétedbe, és ott kell elkezdened dolgozni.
De ezt nem írják le a divatos önfejlesztő szövegek.
Nem azért, mert nem tudják.
Hanem mert nem hoz pénzt.
A fájdalom nem trendi.
Az őszinteség nem kattintásvadász.
A valódi szembenézés nem ad gyors dopamint.
Viszont ad valamit, amit semmi más: Valódi változást. És amikor onnan elkezdesz építkezni…
Akkor már nem egy szerepet építesz.
Hanem magadat.
És az már nem szép.
Viszont igaz!