Évekkel ezelőtt egy társasági beszélgetésen arról filozofáltunk, hogyan lehetne „megérteni a nőket".
Mindenki mondta a magáét. Okos dolgokat. Kevésbé okos dolgokat.
Aztán amikor rám került a sor, azt mondtam:
„Nem kell megértenünk a nőket. Elfogadnunk kell őket."
Mert mi, férfiak, sosem fogjuk igazán megérteni.
Nem fogjuk átélni, mit jelent átesni egy cikluson.
Hordozni egy gyermeket.
Szülni.
Szoptatni.
Vagy csak simán végigmenni egy napon egy női testben, egy olyan világban, ahol folyamatosan méretnek, ítélkeznek, összehasonlítanak.
Genetikailag, hormonálisan, fiziológiailag — egészen mások vagyunk.
És ez rendben van.
De amit tehetünk?
Elfogadni.
Elfogadni a másképp gondolkodást. A másképp érzést. A sebezhetőséget. Az erőt. A komplexitást.
És ott lenni. Segítséget nyújtani. Biztonságot adni. Teret adni.
Férfiként szerintem ez a fő feladatunk — sok minden mellett.
Fotósként pedig ugyanez a kihívás.
Sokszor — mit sokszor, szinte mindig — azt hallom:
„Nem szeretem magam."
„Elégedetlen vagyok a testemmel."
„Utálom a hasam / fenekem / bőröm / cicim / arcom…"
És eleinte nem értettem.
Tényleg nem.
Mert amikor nézek egy embert, egy nőt, aki ott áll előttem — én látom a szépséget.
Mindig.
Halál komolyan.
Minden testben van valami egyedi. Valami erős. Valami gyönyörű.
De ők nem ezt látják.
És próbáltam megérteni. Mindenféleképpen. Logikusan. Érzelmileg. Pszichológiailag.
Aztán eszembe jutott az a régi beszélgetés.
Nem megérteni kell. Elfogadni.
Elfogadni azt, amit ő érez.
Ahogyan önmagáról gondolkodik. Ahogyan magát látja — még ha én egészen mást látok.
Mert az ő valósága nem az én valóságom.
És az én feladatom nem az, hogy „meggyőzzem" őt.
Hanem hogy teret adjak neki.
Biztonságot. Elfogadást. Ítélkezésmentességet.
És azt, hogy a kamerám előtt — talán először — úgy nézhesse magát, ahogy mások látják.
Vagy ahogy akarja látni magát.
Vagy ahogy lehetne látnia magát.
Ez a kihívás, amit vállalok.
Nem csak fotókat készíteni.
Hanem közben — a mentalitásommal, a nyitottságommal, az elfogadásommal — segíteni.
Segíteni abban, hogy valaki pozitívabban gondoljon magára.
Hogy lássa: a test, amit visel, nem hiba. Hanem történet. Erő. Élet.
Hogy a „tökéletlenség" valójában emberi. És éppen ezért gyönyörű.
Nem megértelek.
De elfogadlak.
Ahogy vagy.
Ahogy érzel.
Ahogy küzdesz.
Ahogy gyönyörű vagy — még ha te nem is látod.
És ha van benned bátorság egy próbára — én itt vagyok.
Teret adok. Biztonságot. És talán egy új perspektívát.
„A test nem bocsánatkérés. A test otthon."
( Nyilván ez csak a saját véleményem és nem vonatkozik felszínes hétköznapi dolgokra, egy kapcsolat mélyebb rétegeit célozza! Kérlek így olvasd)