Ezt a japán technikát, amely során összetört porcelánt vagy kerámiát arannyal (vagy más nemesfémmel) javítanak meg, kintsuginak (金継ぎ) hívják. A szó jelentése: „arannyal való összefoltozás” (kin = arany, tsugi = összekapcsolás, javítás).
Ezzel kapcsolatban jutottak eszembe az alábbi gondolatok……
Ajánlom ezt azoknak akik azért nem mernek eljönni egy fotózásra mert nem gondolják szépnek magukat!
A kintsugi filozófiája a fotóművészetben is mélyen rezonál. Ahogy az arannyal kiemelt repedések nem elrejtik, hanem megünneplik a törékenységet és az idő nyomait, úgy a fényképezés is képes felfedni a tökéletlenség szépségét.
A portréfotózásban a tökéletes bőr helyett az élet vonalai – egy nevetésről árulkodó ránc, egy sebhely vagy egy ősz hajszál – válnak az igazi történetmesélővé. Egy érintetlen felület lehet esztétikus, de az élet nyomai adják meg azt a mélységet, amitől egy arc igazán emberivé és különlegessé válik.
A kintsugi tanítása azt sugallja, hogy a törések, hibák és repedések nem gyengeségek, hanem a szépség részei. Egy régi, sérült porcelán nem attól válik értékessé, hogy visszaállítják eredeti állapotába, hanem attól, hogy a javítás maga is művészetté válik. Ugyanez igaz a fotóművészetre is: a tökéletlenség nem rejtegetnivaló hiba, hanem karakter, történet és érzelem.
Egy elmosódott mozdulat, egy tökéletlen kompozíció vagy egy váratlan fényfolt mind-mind hozzájárulhat egy kép varázsához. Ahelyett, hogy eltüntetnénk őket, a fotóművészetben is lehetőség van arra, hogy kiemeljük és felhasználjuk őket – így a hibából erény, a repedésből aranyhíd válik.