(Munkacím: Figyelem, érzelmek. Belépni saját felelősségre.)
Van valami bosszantóan következetes abban, ahogy az élet időről időre úgy tesz, mintha tudná, mit csinál. Láthatatlan szálakat csomózgat, embereket sodor egymás útjába, pontosan akkor, amikor már ünnepélyesen kijelentettük, hogy köszönjük, a szív zárva, kulcs eldobva.
Természetesen hazudtunk. Magunknak is.
Kapcsolódni kockázat. Ez nem költői túlzás, hanem statisztikai tény. Főleg azoknak, akiket már szakszerűen összetörtek, félreértettek, elárultak. Akik pontosan tudják, milyen fájdalmas sportág a hit, és mégis újra beneveznek rá, mintha nem lenne emlékezetük.
És mégis… a bizalom adása valami gyanúsan szép dolog. Sebezhetővé válni. Kitenni a szívünket a pultra, minden garancia nélkül, mint egy kétes minőségű árut. Tudjuk, hogy baj lehet belőle. Tudjuk, hogy volt már. És mégis jó. Zsigerien, kellemetlenül jó.
Talán azért, mert a bizalom nem a másikról szól — hanem rólunk. Arról, hogy nem haltunk meg teljesen.
Megtanultuk, hogy minden kapcsolódás mögött szándék van. Érdek. Manipuláció. Hátsó ajtó, hátsó gondolat, hátsó szándék. És persze gyakran igazunk van.
De nem mindig.
Néha egyszerűen csak történik valami. Két ember találkozik, és nem akarja egymást birtokolni, megjavítani, felhasználni. Nem akar bizonyítani semmit. Nem akar semmivé válni a másik kedvéért. Csak jelen van. Ami manapság már-már forradalmi tett.
Jó kapcsolódni. Jó beszélni. Kimondani azt, amit eddig csak kerülgettünk, mint egy rossz diagnózist. Elmondani, hogyan fáj, hogyan hiányzik, hogyan remél — igen, remél, ez a ciki szó. Jó meghallgatni a másikat nem válaszért, nem megoldásért, hanem puszta figyelemből. Ami manapság ritkább, mint az őszinteség.
És igen: jó együtt hallgatni is. Az a csend, ami nem feszül, hanem tart.
Őszintének lenni. Meztelennek — nem testben, az túl egyszerű lenne. Lélekben. Levetni a szerepeket, a védekezést, a „nekem már mindegy” pózt. Egy idegen előtt. Egy másik ember előtt.
És közben rádöbbenni: nem vagyunk olyan különlegesek a magányunkban, mint hittük.
Mert a valódi kapcsolódás nem akar megváltani, nem ígér örökkévalót, és nem kér cserébe semmit.
Csak igazat.
És talán épp ez az, ami a legveszélyesebb benne.
Meg a leggyógyítóbb.