Nem a saját életemet éltem.....

Nem a saját életemet éltem – és ezt a kamera előtt kezdtem megérteni

Sokáig azt hittem, hogy az ember egyszerűen olyan, amilyen. Van, aki gondoskodó. Van, aki kemény. Van, aki csendes. Van, aki mindig másokat helyez maga elé. Van, aki egész életében teljesít, tűr, megfelel. Sokáig természetesnek tűnt, hogy ezek személyiségjegyek. Ma már úgy látom: gyakran inkább szerepek.

Az egyik legerősebb felismerésem az volt, hogy sok ember nem a saját életét éli, hanem azt az életet, amit valaha elvártak tőle. Azt a verziót, amelyet jutalmaztak, elfogadtak, szerethetőnek tartottak. És ezt sokszor csak később, felnőttként, néha negyven felett kezdi felismerni.

Fotográfusként újra és újra találkozom ezzel a pillanattal.

Amit belénk írnak

A pszichológus Albert Bandura szerint az ember jelentős részben megfigyelés útján tanul. Gyerekként figyeljük, hogyan viselkednek körülöttünk a felnőttek, miért jár dicséret, miért büntetés, kit szeretnek, kit szégyenítenek meg. Ezekből a tapasztalatokból belső szabályok lesznek.

Így tanuljuk meg például, hogy:

a nő legyen kedves, csinos, türelmes, gondoskodó

a férfi legyen erős, kemény, sikeres, ne mutasson gyengeséget

a jó gyerek ne legyen teher

a szeretetért teljesíteni kell

Ezek a mondatok ritkán hangzanak el szó szerint. Sokkal inkább a légkörből tanuljuk meg őket.

Később pedig már nem külső elvárásként érezzük, hanem önmagunkként.

A társadalom bennünk él tovább

A francia szociológus Pierre Bourdieu ezt habitusnak nevezte. Egyszerűbben fogalmazva: a környezetünk beépül a mozdulatainkba, vágyainkba, ízlésünkbe, önbizalmunkba, lehetőségeinkről alkotott képünkbe.

Ezért történik meg olyan gyakran, hogy valaki azt mondja:

„Nem tudom, mit szeretnék.”

Valójában sokszor nem arról van szó, hogy nincs vágya. Hanem arról, hogy olyan régóta mások igényei szerint működik, hogy a saját hangját már alig hallja.

A szerep, amit eljátszunk

Judith Butler arra mutatott rá, hogy sok identitásunk ismételt társadalmi szerepekből épül fel. Nem egyszerűen „ilyenek vagyunk”, hanem bizonyos viselkedéseket újra és újra eljátszunk, mert ezeket jutalmazza a környezet.

A mindig mosolygó nő.
A rendíthetetlen férfi.
A mindent kibíró ember.
Aki mindig erős.
Aki mindig kedves.
Aki mindig elérhető.

És idővel elhisszük, hogy ez az egyetlen arcunk.

A fiatalabb generáció dilemmája

Sokan gondolják, hogy ez inkább a korábbi nemzedékek problémája. Részben igaz: ma több szó esik önismeretről, határokról, mentális egészségről, identitásról. A fiatalabb korosztály sokszor tudatosabban kérdez rá arra, hogyan akar élni.

Ugyanakkor új nyomások is megjelentek.

Ma már nemcsak a családnak és a közvetlen környezetnek akarunk megfelelni, hanem egy folyamatosan jelen lévő digitális közönségnek is. A közösségi média naponta közvetíti, hogyan kellene kinézni, sikeresnek lenni, boldognak látszani, kívánatosnak maradni, produktívnak lenni.

Régen a falu figyelt. Ma a kijelző.

Ezért a fiatalabbak sokszor korábban találkoznak ugyanazokkal a kérdésekkel:

Ki vagyok a profilomon kívül?

Tényleg ezt szeretném, vagy csak jól mutat?

Mit ér a testem, ha nem kap rá visszajelzést?

Mi marad belőlem, ha nem teljesítek folyamatosan?

Mit lehet tenni ellene fiatalon?

Talán azt, amit sokan csak később tanulnak meg:

különbséget tenni vágy és elvárás között

megtanulni nemet mondani időben

nem identitást építeni lájkokból

tudatosítani, hogy a láthatóság nem egyenlő az értékkel

olyan közeget keresni, ahol nem szerepelni kell, hanem jelen lenni

időnként csendben maradni, hogy meghalljam a saját hangomat

Az önazonosság nem egyszeri döntés. Inkább folyamatos gyakorlás.

A megfelelés mint szorongásforrás

A megfelelés önmagában természetes emberi igény. Kapcsolódni akarunk, szeretnénk elfogadást kapni. A probléma ott kezdődik, amikor a szerethetőség feltétellé válik.

Amikor azt hisszük:

akkor vagyok elég jó, ha tetszem

akkor vagyok értékes, ha teljesítek

akkor szerethető vagyok, ha nem okozok csalódást

akkor lehetek önmagam, ha előtte mindenki más elégedett velem

Ez állandó készenléthez vezet. Az ember figyeli magát, korrigálja magát, cenzúrázza magát. Innen már csak egy lépés a szorongás: „mi lesz, ha kevés vagyok?”

Sok ember nem azért fáradt, mert túl sok dolga van. Hanem mert túl sok szerepet tart fenn egyszerre.

Amit a kamera előtt látok

Fotósként számomra a legérdekesebb pillanat nem az, amikor valaki „jól néz ki”. Hanem amikor valaki először nem játszik.

Amikor a mosoly már nem udvariasság.
Amikor a testtartás már nem védekezés.
Amikor a tekintet már nem szerep.
Amikor valaki nem akar szebbnek, fiatalabbnak, erősebbnek vagy tökéletesebbnek látszani.

Hanem egyszerűen jelen van.

Ez sokszor csak néhány másodperc. De abban a néhány másodpercben valami igaz történik.

A fotográfia mint önismereti tér

A jó portré vagy érzéki fotózás nem pusztán képkészítés lehet. Sokszor tükör.

A kamera előtt ugyanis láthatóvá válik:

hogyan tartom magam

mennyire feszülök meg, ha figyelnek

elhiszem-e, hogy szép vagyok

elhiszem-e, hogy kívánatos vagyok

merek-e jelen lenni magyarázkodás nélkül

mennyire akarok megfelelni még mindig

Egy biztonságos, ítélkezésmentes térben az ember kipróbálhat új mozdulatokat, új jelenlétet, új önképet.

Lehet valaki gyengéd anélkül, hogy gyenge lenne.
Lehet erős anélkül, hogy kemény lenne.
Lehet érzéki anélkül, hogy tárggyá válna.
Lehet látható anélkül, hogy szerepet játszana.

És talán ez a valódi kérdés

Amikor egy képet nézek magamról, valóban magamat látom rajta — vagy azt, akinek megtanultam látszani?

Ha levenném a megfelelés rétegeit, felismerném-e magam?

Ha nem kellene senkinek bizonyítanom semmit, hogyan állnék a kamera elé?

Mit rejtegetek a testtartásomban?
Mit takar a mosolyom?
Kinek akarok tetszeni valójában?
És mikor láttam utoljára magamat ítélet nélkül?

Lehet, hogy nem új arcra van szükségem, hanem őszintébb tekintetre.

Lehet, hogy nem a kamera előtt kell megváltoznom.

Hanem végre megengednem magamnak, hogy látszódjak.