Meghozod Te is.
És sajnos én is.
Bármennyire igyekszem, bármennyire szégyellem, bíró vagyok én is.
Azok vagyunk mind.
Ránézünk valakire, és már kész is az ítélet:
csibész, tolvaj, szemét, ribanc, aljas, hazug.
Egy pillantás. Ennyi elég.
Ebben zsenik vagyunk.
„Biztos azért mondta, mert…”
És már kész is a történet.
Pont olyan, amilyet az elménk hallani szeretne.
Gyors, azonnali, instant.
És többnyire messze van az igazságtól.
Sokkal könnyebb kitalálni egy magyarázatot,
mint megkérdezni:
Miért gondolod így?
Mit szeretnél?
Ki vagy valójában?
Hogyan érzed magad?
Megismerni valakit fárasztó.
Megérteni, mi motiválja, még nehezebb.
Egyszerűbb rávágni:
hülye, nem normális, idióta.
Nézd már, hogy néz ki. A haja. A ruhája.
„Fú, de gáz.”
És ezzel el is intéztük.
Azt gondolod, Te nem ítélkezel?
Biztos vagy benne?
Tedd fel magadnak a kérdést:
hányszor hozol ítéletet ránézésre?
Hallomások alapján?
Külső alapján?
Lehet, hogy már nem is vagy annyira biztos abban, hogy nem ítélkezel.
Nem más példáját hozom. A sajátomat.
Fotós vagyok.
Csupasz embereket fotózom a saját stúdiómban.
Intim helyzetekben.
És az ítélet már meg is születik:
perverz, beteges.
Biztos molesztálja a nőket.
Hogy engedheti ezt a felesége?
Ez nem normális.
Én nem tűrném el.
Én nem engedném.
Kész a történet.
Izgalmas, botrányos, undorító.
Sokkal érdekesebb, mint a valóság.
Pedig a valóság prózaibb.
Egyszerűbb.
Őszintébb.
De az igazság ritkán szenzáció.
Az igazság nem botrány.
Az igazság nem mindig érdekes.
Én nem vagyok jobb senkinél.
Én is hozok ítéleteket.
De igyekszem.
Kevesebbet.
Lassabban.
Tudatosabban.
Talán ennyi az első lépés:
felismerni, hogy bírók vagyunk –
és eldönteni, hogy nem mindig akarunk azok maradni.
Back to Top