Ez a projekt egy átfogó, művészi koncepció mentén valósul meg, amely jelentős előkészületet, tudatosságot és együttműködést igényel. Az eredmény ennek megfelelően nem egy hétköznapi fotósorozat lesz, hanem egy kifejezetten egyedi, karakteres és provokatív vizuális anyag.
A fotózás teljes mértékben akt műfajban készül. A test itt nem pusztán forma, hanem kifejező eszköz: a kompozíciók erőteljesebbek, a pózok határozottabbak, a jelenlét intenzívebb. Ezért fontos, hogy csak akkor jelentkezz, ha valóban komfortosan érzed magad ebben a nyers, őszinte és erős megközelítésben.
A modell testét kozmetikai agyag borítja, fehér és vörös tónusokban. Az anyag száradásával különleges, repedezett felület jön létre, amely a bőrön egyfajta szoborszerű, már-már gipszszerű hatást kelt. A test így egyszerre válik élővé és tárggyá, lüktetővé és megmerevedetté.
A sorozat során különböző állapotok jelennek meg: az átalakulás folyamata, a még nedves, formálható felület, majd a megszilárdult, törékeny struktúra. A képek egyszerre hordoznak érzékiséget és feszültséget, törékenységet és erőt.
A projekt során készülnek publikus és nem publikus képek is; minden esetben biztosított a kontroll és az anonimitás lehetősége.
Szimbolika – az agyaggal borított test jelentése
Az agyag az egyik legősibb anyag, amely az emberi lét szimbólumaként is értelmezhető. A földből származik, ahogy mi is, és ugyanoda tér vissza – így a test agyaggal való bevonása egyszerre utal a teremtésre és az elmúlásra.
A fehér réteg a tisztaságot, az ürességet, a kiindulási állapotot jelképezi – azt a pontot, ahol minden még formálható. A vörös ezzel szemben az élet, a szenvedély, a vér és az ösztön színe. A kettő együtt a testben zajló ellentétek és feszültségek vizuális lenyomata.
Ahogy az agyag megszárad és megrepedezik, a felszín elkezd „törni” – ez a repedés nem hiba, hanem jelentés: az idő nyoma, a belső feszültség felszínre törése, a tökéletlenség szépsége. A test ilyenkor egyszerre válik sebezhetővé és erőssé – mintha egy élő szobor lenne, amely bármelyik pillanatban széthullhat, mégis tartja magát.
Ez a vizuális világ az identitásról is szól: arról, hogyan építjük fel magunkat rétegről rétegre, majd hogyan repednek meg ezek a rétegek, felfedve valami őszintébbet, nyersebbet.
Az agyag tehát nem csupán anyag, hanem egy átmeneti állapot: az átalakulás, az önfeltárás és az újraformálódás szimbóluma.
